öt éve írtam utoljára...

édes istenem, milyen furcsa is az, hogy öt év elteltével újra idekerültem, és írok.

igazság szerint vissza sem olvastam a régi szösszeneteket, nem emlékszem, akkor hogyan is láttam, de most újra itt vagyok.. hogy miért? egyrészt a véletlen által, a régi emailcímem dobott vissza ide, másrészt - és talán ez a fontosabb - azért, mert egy ideje nem találom a kapcsolódást.. igazából semmihez.

sok mindenen vagyok túl. körülbelül az életem felénél jött létre ez az oldal, most meg már hamarosan harminc vagyok. ilyenkor az emberek egy része elgondolkodik azon, mit is ért el eddigi léte során.. hogy mit? úgy érzem keveset, ezért is születik meg éppen ez a bejegyzés. általános, aztán gimi, egy egyetem, mégegy fél.. diákmunkák, bölcsészet, óvodapedagógia, vendéglátás, most meg apukám cégénél dekorálok autókat. életművész akarnék lenni, de gyáva vagyok hozzá. INFJ - örök maximalista, aki úgy érzi, sosem képes kihozni magából a maximumot.. elképesztően elszomorít.

persze kapcsolatok  is voltak. volt egy hatéves.. skizofrén lett.

a másik komolyabbhoz nem tudok kapcsolódni, túl egyszerű, néha egy robot.. kedves meg közel áll hozzám, de nem teljes így az egész. aztán megpróbáltam ebből a kétéves őrlődésből kilépni, felregisztráltam egy társkeresőre, meg is ismertem valakit, elég sokat beszéltünk, találkoztunk párszor, aztán rákos lett, és meghal. másnap reggel vért hánytam, már előtte se voltam jól. persze ez a covidőrület közepén.. meg is kaptam egy hónapra rá az első oltásomat (cukorbeteg vagyok 8 éves korom óta), 2 napra rá elkezdtem hányni, és nem maradt abba.. nem maradt abba 2 hétig, megjártam 2 kórházat, először covidgyanús osztály, onnan át az intenzívre, azután jött a belgyógyászat. rettegnek, kurvaélet, nagyon féltem. 2 hétig se enni, se inni nem tudtam, a szobatársam meghalt mellettem, vicces, egyszerre lázasodtunk be, és azt hitték, ez is a covid. én a nyakamba szúrt infúziótól lettem rosszul, a néni meg azért, mert már közel járt a halál. sokat tanultam ott bent, és azt hittem megváltoztathatom az életem, kijöhetek ezekből a végtelen körökből, persze azóta újra minden nap iszok. érdekes, hogy az oltás miatt jött ki, ami volt.. ketoacidózis. így hívják, amikor az embernek elsavasodik a vére, ilyenkor a tüdő kompenzál, és olyan, mintha pánikrohamod lenne, nem tudod lelassítani a légzésed, hiába vagy belül erős. mert hiába minden hiszti, én belül erős vagyok. annyi szaron mentem át, hogy nem is élnék, ha nem lennék erős. a jánosban a doktornő azt mondta, úgy meginna velem egy sört, neki nem volt még ilyen páciense, hogy legalább 20szor szúrt a karjaiba merőlegesen tűt (ugye a vér phját ilyen vérvételből tudják vizsgálni), és én meg se nyikkantam. persze, akkor még nem, az a legelején volt, és csak a végére van az, hogy az ember már nagyon nem bírja. az utolsó vérvételem bent ilyen volt. 4szer szúrtak meg, nem voltak már túl jók a vénáim, az utolsónál sírvafakadtam.. talán nem is a fájdalomtól.. talán attól, hogy olyan reménytelennek tűnt már minden. úgy éreztem, meg vagyok átkozva, tudjátok, az a Murphy törvénye.. valahogy mostanában (vagy talán eddig is ez volt) ha van 100 lehetőség, amiből 99 jó, mindig kiválasztom azt az egy rosszat... és nem azért, mert nem gondolkodok.. nem, jól átrágom az egészet, logikusan is, EQval meg mindennel.. és kiválasztom az egyetlen rosszat. talán el kell fogadni, hogy csak az tanul, aki hibázik.. vagy csak az hibázik, aki tanul? az eszem, amit szeretek, vagy azt szeretem, amit eszek? szép kis Alice sztori..
kibaszottul egyedül érzem magam, és azon agyalok, hol lettem ilyen elbaszott. vágyom egyáltalán rá, hogy legyek valakivel, férj meg gyerekek.. jobb lenne? ezt kéne érezni, és mivel múlik az idő, érzem is valamennyire, de nem tudom, igazán e. jó csak tengenilengeni, de közben nem jó. minden felbasz, úgy érzem, senki - vagy csak nagyon kevesen - vannak tekintettel rám. úgy tudok örülni faszságoknak, mint a rétesvárban, amikor csak barackos cappy volt a hűtőben, nem értették a kolleganők sem, ettől miért vagyok olyan boldog.. de néha meg olyan sötét minden.. olyan feketebárány vagyok, amilyen nincs mégegy. megjelensz, és minden összedőlt, és próbálod játszani mindenkinek egész nap a hülyét, és nem értik.. hogy is értenék? kicsit az, hogy tíz éve szívsz, kicsit meg az, hogy azokat a mély szarságokat hogy is értenék meg.. amikor életed szerelme majdnem elvérzett melletted, azután, hogy az intenzíven azt se tudták, túléli e az a három emelet esést.. aztán persze senki nem érti, hogy nem tudod letenni vele a kapcsolatot, főleg ha már nem is szereted úgy, meg igazából már mindenki kivan tőle, mert talán még nálad is probléámásabb.. de ő persze nem agyal ezeken, mert skizofrén, persze nagyon furcsán, mert most éppen nem szólnak hozzá az istenek, és egészen hasonó, mint amilyen régen volt.. persze hiába szerettem mindennél jobban, akkor sem voltam igazán boldog.

de hát mi is tesz igazán boldoggá?
talán amikor két hét után először tudsz meginni bárminemű folyadékot.. becsüld meg az életet a kurvaistenit!