felettes én- avagy a társadalom és a szorongás
(adhattam volna az asperger címet, talán menőbb lenne, de a francot érdekli, hogy ki olvassa, csak a kötődés miatt írok ide nem foglalkozva azzal, hogy csak picsogásszerűen ömlesztve)

 

itt most nem az átlag érdekel, mármint érdekel az átlag, de az ember természetéből kifolyólag egocentrikus, és leginkább magát tudja kitárgyalni, magával képes párhuzamokat húzni.
tulajdonképpen születésem pillanatától kezdve (a méhen belüli állapotról sajnos nincsenek információim) szorongtam az emberek között. édesanyám kezében nyugalomban voltam, mindenki másnál üvöltöttem, s ez mára éppen az ellenkező szélsőségbe fordult át: a szerencsés kiválasztottak között - akiket természetesen már évek óta ismertem - a fejemben élő ideális önmagam lehettem, mások előtt viszont egy senki voltam. az, aki megtanult láthatatlan lenni.
az ok mostanában ért meg a tudatomban: a társadalom íratlan szabályai.
ugyanis nem vagyok hülye, véleményem és a tanulmányi visszajelzések szerint talán még átlagon felüliek is az értelmi képességeim, meg is tudok tanulni bármilyen lényegtelen dolgot, ami konkrét, ahol egy variáció van, ahol a szabályokat ismerem.
viszont a társadalom valami konvencionális izé. azok a szabályok, melyek kimondásra kerülnek, amiket súlykolnak belém, azok megvannak, és működnek, és nincs velük semmi probléma. viszont mivel kerülöm a nyilvános környezetben való együttélést, kissé ufónak érzem magam, és akár valami pszico- és szociopata "furán" reagálok bizonyos helyzetekben.

van ugye a tömegközlekedés.
a buszvezető mellé ki van írva nagy betűkkel, hogy "kérem ne álljon az ajtó elé, mert a vezetőt zavarja a kilátásban". kölyökkoromban olvastam, és szabálynak véltem. a mai napig úgy gondolom, hogy ha odaállok, akkor a vezető nem fog kilátni, és esetleg baleset is következhet belőle. és ez minden egyes alkalommal eszembe jut. nem állok oda közvetlenül elé. ha kényszerem van, hogy mégis elől szálljak le, akkoris a kapaszkodót fogva megpróbálok minél hátrébb lenni.
ezt persze még az is felerősíti, hogy nem szeretek az emberek látóterében lenni. ha látnak, már attól zavarban vagyok. ezért lettem láthatatlan.
és a láthatatlanság mellett persze van valami kényszeres kompenzálás: főként részegen. számomra fontos- főként megbotránkoztató dolgokat akarok elárulni embereknek. annyira túlláthatatlanítottam magam, hogy azzal a saját személyes teremet csökkentettem le, és ebben az állapotban eléggé elkeserítő élni.
koncentrálok erre a sok lófaszra, arra hogy mit hogyan is kéne, hogy ezzel megfeleljek, hogy elfogadjanak, hogy eljátszam, hogy normális vagyok.. ezzel a sok baromsággal épp magam elé, a tudatom elé pakolom a sok csomagot, embert vagy bármit, és nem látom azt, amit valójában kéne.
a vezetőnek mindig meg kell adni a tiszteletet, hálásnak lenni, és segíteni, de semmiképpen sem akadályozni.. hogy könnyebb legyen továbbvinnie téged, mert nélküle baszhatod.